Ma, a névnapjára kapott tőlünk egy hintát. Egy igazit, beülőset. A boltban, mikor kiválasztottuk a megfelelő színt, már kiabálta hogy hinta (mivel már használt ilyet két barátjánál is). Aztán beraktuk a bevásárló kocsiba. Onnantól nem volt nyugta. Nekünk sem. Kikönyörögte magát a kocsiból, letettük a földre és a hiszti a fellegekbe csapott. Gyönyörű kislányunknak elvörösödött a feje, kinyílt a szája és teli torokból ordított. Hintaaaaaaaaaa!!!! (Ezt a hisztit tuti a játszótéren tanulta a Jázmintól!!!) Én megpróbáltam wc papírokkal álcázni a bűnöst, míg az apja elterelte a figyelmét a wc papír állatos mintájával. Nem volt egyszerű. Aztán lassan megnyugodott. Néha még bánatosan közölte hogy ő bizony még mindig hintázni szeretne, de mire a pénztárhoz értünk abbahagyta. Aztán otthon, vacsora után (szigorúan utána, hogy még a látvány se frusztrálja!) Apa felszerelte a hintát. Nonó ennyire még sosem várta hogy megmossam a kezét és az arcát, utána usgyi rohant a hintához. Beleültettük, így határtalan volt a boldogsága. 20 percen keresztül ismételte a hinta szót, mozgatta kezét-lábát, dudált, előre-hátra dőlt, több helyen kipróbálta hogy hol kényelmes megfogni a kötelet. Mindezt fülig húzott szájjal. Aztán egy pillanatra elkomorodott, (látszott rajta hogy gondolkodik) és rámutatott egy könyvére. Apa félreértette a szituációt, így kivette Nórát a hintából és odaadta neki a könyvet. Hát elkezdett panaszkodni Nonó, konyult lefelé a szája. Én ;) szerencsére már idő előtt rájöttem, hogy természetesen a hintában szeretne könyvet olvasni a kisasszony. Amint visszakerült a hintába könyvestül, minden a legnagyobb rendben volt. Keresztbe tette a lábait és tudományos fejjel olvasni kezdte az állatos könyvét. Miután megnevezte az általa ismert állatokat, mindegyik kapott egy puszit.
Nyonyo kapott névnapjára egy bukósisakot is. Először fel sem akarta (merte) próbálni. Megijedt tőle, inkább engem ölelt át gyorsan. Aztán feltettem a saját fejemre a sisakot, amin jót mosolygott, de továbbra sem tudtuk rápróbálni a fejére. Aztán Apa is kapott egyet, odamentünk a tükör elé és mondtuk Nórinak, hogy Micsoda szép kalap, nézd meg! És akkor végre belemosolygott a tükörbe, fején a sisakkal. Aztán elgondolkozott, hogy tényleg jól áll-e neki. Valószínűleg úgy döntött hogy jöhet, mert onnantól kezdve folyamatosan azt akarta felvenni egyedül. Aztán bekéredzkedett a kézi bevásárló kosárba amit húzni is lehet, és ott trónolt, míg a pénztárhoz nem értünk. Két hónappal ezelőtt még nem tudtuk beleültetni.
Erről is lesz ám kép! + tettem egy képet visszamenőleg a Nélkülözhetetlen textilpelenka című bejegyzésbe!
